(Bogdan Szczygiel, A titokzatos Niger c. könyvéből. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977)

(Részlet)

A nagy, népes falu hatalmas erdei tisztáson terült el. A közeli láthatárt sűrű trópusi erdővel benőtt szelíd csúcsok zárták el. Itt történt a fiúk beavatása.

[…]

… A törzsi életben talán ez a legfontosabb szertartás. Az egész törzs részt vesz benne. Maga az ünnepség csak a befejezése annak a hosszú időszaknak, amely alatt a törzs tagjait új, férfias életükre készítik elő. Ezen a napon maguk között hagyják a gyermekkor birodalmát, s mint egy széles alapokon nyugvó törzsi társadalom tagjai születnek újjá. Olyan társadalomé, melyhez nemcsak az élők, de az összes holt ősök is tartoznak.

A beavatásra jelölteket, a megközelítőleg egykorú fiúkat, néhány hétre, valahol messze a falutól bezárják. Levágják a hajukat és elégetik ruháikat. Ebben a noviciátus korszakban különféle próbákon mennek át. Különlegesen nehéz feladatokat teljesítenek, ahol kitartással, bátorsággal, a fájdalommal szemben mutatott érzéketlenséggel kell kitűnniük. Ugyanakkor egy társadalmi életre nevelő tanfolyamfélét is elvégeznek.  Csoportosan élnek, törzsi hagyományokat és szakmát tanulnak. Mivel a felnőttek életébe kell belépniük, nem mulasztják el ekkor a szexuális kérdések megtárgyalását sem. Ezt olykor egészen drasztikus bemutatókkal fűszerezik. Az ünnepség pedig, aminek a tanúja voltam, az ünnepség utolsó szakasza.

Amikor estefelé megérkeztünk, a táncok csúcspontjukat érték el. A beavatottak csoportja már reggel óta táncolt. Egész nap ropták. A táncot egy pillanatra sem szakíthatták meg, sőt így tettek eleget az előírt látogatásoknak barátaiknál, a családoknál és a főnököknél, akiknek ajándékot is adtak. Az est közeledtével, éppen akkor, amikor megérkeztünk, a tisztás szélén álló nagy fa alatt gyülekeztek, a varázsló körül, aki mindenféle mozdulatokat végzett és varázsszavakat kiabált. Ezután mindegyikük hosszú perceket töltött mozdulatlanul otthoni fétise előtt. Majd megint összegyűltek és mindnyájan bementek a varázsló tágas kunyhójába.

[...]

A falu izgatottan várta a szertartás rövidesen bekövetkező csúcspontját. Mindenki táncra és lakomára készült. Már sötét volt, amikor a fék kö9zött kicsiny tisztást láttam. Nem akartam semmi sem veszíteni az ünnepségből. Közben a falu közepéről ide hallatszó kiáltások jelezték, hogy rögtön kezdetét veszi a legfontosabb rész. A boynak és a sofőrnek meghagytam, hogy gyújtsák meg a kocsi fényszóróit, és ezek fényénél verjék fel a sátrat, készítsenek vacsorát. Akkor másodszor okoztak meglepetést nekem.

-  Nem, patron, engedd meg, hogy veled menjünk. Semmi kincsért nem maradunk itt egyedül!

Elismerem, egy kicsit ideges lettem. Gondoltam, hogy nem engedek a huszonegyből, de olyan elszántságot láttam az arcukon, hogy féltem: hiába erőltetném őket. Másnapra halasztottam a leszámolást. Beparancsoltam őket a kocsiba, és a falu közepére hajtottunk.

Ott éppen a körülmetélési szertartás folyt. Az ifjak fél hipnotikus állapotban táncoltak egy nagy kő körül. Percentkent, a varázsló jelére a táncosok egyike kitört a táncoló körből, a kőhöz ment és hanyatt feküdt rajta. Akkor az álldogáló nők csoportjából az egyik odalépett, és egy tojást tett a kövön fekvő lábaihoz. Ezután valamilyen folyadékból néhány cseppet a földre öntött, és egy kis milt szórt rá, majd az üres tökedényt a földre dobta, és lábának erős dobbantásával széttaposta. Erre a jelre a szertartásvezető a falu öregjeinek társaságában gyorsan a delikvens fölé hajolt, és megfogva annak meztelen péniszét, gyakorlottan és pontosan körülmetélte. A kör ekkor örömujjongásban tört ki annak jeléül, hogy a fiatal immár férfi, bátran viselkedett, még a szeme sem rebbent, nem reszketett, nem ejtett foltot családja becsületén.

Midőn mindnyájan körül lettek metélve, jelt adtak az általános szórakozásra. Most mindenki táncolt.

(194-197. o.)