„Sholem”

Generációk briszei

Apám alig pár évvel a háború után született, meglehetős nehézségek árán – a nácik Mauthausenben kísérleteztek nagyanyámmal, rossz egészségi állapotban volt, ráadásul 40 körül, amikor apám érkezett. Fel sem merült, hogy körülmetélik és felvetetik a hitközségi anyakönyvbe. Végül nem úszta meg, egészségügyi okokból, valamivel 30 éves kora előtt csinálták meg. Én 33 évvel születtem ’45 után, az érett kádárizmus delén vagy hanyatlásának kezdetén, amikor úgy tűnt, mindennek már nincs semmi jelentősége, hogy a származáson meg a valláson már túl vagyunk, és nekem sem volt briszem. A mamám ugyan mondta, hogy zsidók vagyunk és mesélt is egy katolikus templomban a kis Jézusról, aki szintén az volt, de „megjelölni”, úgymond, azért nem akart. A másodgenerációs túlélők jellegzetes félelme.

Én 24 éves voltam, amikor eldöntöttem, hogy körülmetéltetem magam, a Zsidókórházban került sor a dologra, ha jól emlékszem, egy hosszú hétvégét szántam rá és a lábadozást is belekalkuláltam. Nem fájt különösebben, hála a helyi érzéstelenítésnek, kicsit inkább mulatságos volt, mert – mivel éppen tanár voltam a Radnóti Gimnáziumban - az egyik nővér radnótis tanítványaimról akart – figyelemelterelő jelleggel – beszélgetni velem a műtét közben, én meg nem voltam elég összeszedett ahhoz, hogy fogadóórát tartsak. Utólag úgy sejtem, hogy én is fitymaszűkületes lehettem, hogy tehát előbb-utóbb mindenképp meg kellett volna csinálni.  Már a merevedés is fájdalmas volt, néha a mosdás is. Furcsa, hogy végül csak a vallás vagy akkor még talán inkább a zsidósághoz fűződő, nehezen meghatározható kötődés vett rá, hogy a kés alá feküdjek és kimondottan féltem is tőle.

A műtét utáni napok voltak nehezebbek, főleg a harmadik, amelyről a Biblia is megírja, hogy a legrosszabb, egy nem túl dicső haditettről beszámolva:  „És lőn harmadnapon, mikor ezek a seb fájdalmában valának, a Jákób két fia, Simeon és Lévi, Dinának bátyjai, fegyvert ragadának s bátran a városra ütének és minden férfit megölének”. A Szentírás ebben a tekintetben is igaznak bizonyult. A következő napon már dolgoztam, szűk egy hét múlva jóformán nyoma sem volt a beavatkozásnak és tíz éven keresztül nem is volt dolgom a körülmetéléssel.

Aztán idén októberben megszületett a fiam. Nem utolsósorban azért reméltem, hogy lány lesz, mert megszabadultunk volna a dilemmától, hogy felvegyük-e nyolc napos korában Ábrahám szövetségébe. Ez a legfontosabb vallási parancsok egyike, nehezen tudtam volna elképzelni, hogy ne engedelmeskedjünk neki. A feleségem ugyanakkor arra hivatkozott, hogy ez az én elköteleződésem, mégis a gyereknek okozunk vele fájdalmat. Asszimilált zsidó családokból származó liberális barátaink többsége is barbárságnak tartotta a dolgot. Hosszú veszekedés után, kicsit rossz lelkiismerettel fogtunk neki, igaz, a sebész, aki úgy látta, hogy a műtét előbb-utóbb valószínűleg elkerülhetetlen lett volna, kissé megnyugtatott minket. Így mégis egyszerűbb lesz neki, mint az apjának és a nagyapjának volt. Végignézni, az alig két hetes baba sírását hallgatni nem volt jó (pár napot csúsztunk ugyanis az előíráshoz képest), de – miután még 10 percet reklamált és a nyugtatókúptól három órát aludt, már, úgy tűnt, nem is emlékezik az egészre. A vérzés gyorsan elállt, a seb könnyen ápolható volt és váratlanul szerencsés természetű kisfiunk épp olyan nyugodt és derűs azóta, hogy a Szövetség Jelét viseli, mint előtte volt. A későbbi problémák lehetőségét kivédtük, a hagyomány folytonossága pedig a harmadik generációban helyreállt.

(2012)