Ausztráliai körülmetélési szokások

2018-06-24 10:30:22

Ausztráliában 20-25 éve a fehér lakosság körében is általános – 90% feletti – volt a körülmetélés, de a mai ausztrál fiatalok többsége körülmetéletlen. Az ausztráliai körülmetélési helyzetről angol nyelvű összefoglaló itt.)

Az ausztrál bennszülötteknél ősi hagyomány a körülmetélés, melyet általában a közösség egy tapasztalt, idős férfi tagja végez. A körülmetélés általában úgy történik, hogy a körülmetélő egyik kezével jó alaposan előrehúzza a fitymát, valamilyen fadarabbal vagy hasonló eszközzel kijelöli a makk helyét és a fadarab előtt egy igen éles késsel egy csapással levágja a fitymát. Az ausztráliai bennszülöttek azt a műveletet 50-60 évvel ezelőtt egy éles kődarabbal vitték véghez. Egyes törzseknél szokásban volt a körülmetélés mellett a húgycső megnyitása, mely történhetett a pénisz tövénél fúrt lyukkal vagy a húgycső hosszanti megnyitásával (subincisio). A beavatkozás oka talán a mostoha természeti körülmények közötti születésszabályozás lehetett. Míg a körülmetélés ma is része az ausztrál bennszülöttek férfivá avatásának, a húgycső megnyitása már kikopott a szokások közül.

* * *

A.P. Elkin: Az ausztráliai bennszülöttek élete

Adolphus Peter Elkin (1891-1979), a sidneyi egyetem professzora 1927-től 1979-ben bekövetkezett haláláig kutatta az ausztrál bennszülöttek kultúráját. Munkájával segíteni kívánta az őslakókat és a fehér telepesek leszármazottait abban, hogy kölcsönösen megértsék egymást. Az alábbi szemelvények az Ausztrália őslakói című, először 1938-ban megjelent híres munkájának 1986-os magyar kiadásából valók (Vargyas Gábor fordítása).

13. Átmeneti rítusok: beavatás

Néhány rítusnak, mint például a szőrkitépésnek, a hegtetoválásnak, sőt még a fogkiütésnek is az értelmét az őslakók vagy más, velük kapcsolatban álló népek temetkezési szokásaiban kereshetjük, hiszen nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a beavatás olyan átmeneti rítus, amelynek során a beavatandók előző állapotukból egy másikba kerülnek. A beavatást általában a legnagyobb átmeneti rítus, a halál mintájára alkotják meg: a beavatás tulajdonképpen nem más, mint a halál és az azt követő (legalábbis remélt) feltámadás előzetes eljátszása. Ebből következik, hogy a halálhoz, a temetéshez és a gyászhoz kapcsolódó formákat a lehető legjobban kell eljátszani a beavatás során. [...]

Bár az őslakók csoportjai kicsik, és az idő jó részét egymástól távol töltik el élelmet gyűjtögetve, s bár vitákra és összetűzésekre is sor kerül közöttük, tudva tudják, hogy a titkos élet közössége összekapcsolja őket, s hogy ez a közös tudat kifejeződésre jut a nagy rituális találkozókon. Ennek bizonyítéka az a szokásuk, hogy mielőtt az ilyen találkozókon a szertartásokat megkezdik, el kell rendezniük a vitás kérdéseket. Akik panasszal élnek valaki ellen, felállnak, és elmondják vádbeszédüket. Majd ellenük is elhangzanak a vádak, ezt parázs vita követi, végül előkerülnek a hajítófák. A kívülálló azt hiheti, hogy ádáz harc kezdődött, amely megakadályozza a beavatás vagy egyéb szertartás megkezdését. De nem ez történik: néhányan kapnak ugyan ütést, némi vér is folyhat, ám nem fajul harccá a dolog; a sérülésekért elnézést kérnek egymástól, s még az este korroborit tartanak. A szertartásnak most már nincs semmi akadálya: a visszafojtott érzelmeket szabadjára engedték, majd megfékezték, így mindnyájan a béke és a harmónia szent birodalmába léphetnek. [...]

1. A jelöltek elvivése. Amikor a vének és az apa elhatározzák, hogy a gyermeknek meg kell kezdenie a beavatást, a jelöltet meghatározott – rituális – módon viszik el a táborból. Az asszonyok sírnak, és ellenállást színlelnek: dárdát kapnak kézbe, s még az apa is csatlakozhat hozzájuk. A fiút befestik, néhol vörös okkerral vagy emberi vérrel. Van egy vidék, ahol kagylót akasztanak a nyakába, ami annak a jele, hogy el fogják vinni. Sok törzsben a jelölteket hírnökök veszik magukhoz, akiknek az a feladatuk, hogy összehívják a különböző lokális csoportokat a szertartáshoz. (Néha azonban a hírnökök csak maguk mennek körbe.) Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a jelöltet bemutatják a már beavatottaknak, hogy egyetértésüket, a beavatás során pedig segítségüket megnyerjék. Mielőtt a jelöltet elvinnék, vagy mielőtt visszatérne a körútról, feldobják a levegőbe, vagy megharapják a fejbőrét, és az orrát átfúrják.
2. A szertartásos üdvözlés és harc. Miután a csoportok elérnek a megjelölt helyre, szertartásosan üdvözlik őket, általában a nyilvános korrobori-téren. Ezután tábort ütnek a tér egyik, méghozzá saját vidékük felé néző oldalán. Mindennek gyakori velejárója a szertartásos harc, ami általában a sérelmek és viták elsimításával áll kapcsolatban, amint erre már kitértünk. Ezt ünnepség követi, amelynek Délkelet-Queenslandben [Kelet-Ausztrália] kannibalisztikus jellege volt: a szertartásos küzdelem során megölt embert elfogyasztották. Ezen a vidéken a kannibalizmus rendszeres velejárója volt a temetkezési rítusoknak.
3. Az előzetes szertartás. Most a jelölt levegőbe dobása következhet. De ennél fontosabbak azok a szertartások, melyek például a fogkiütést vagy a körülmetélést vezetik be. Ezeknek egyik legáltalánosabb vonása az, hogy a halotti rítusokhoz hasonlítanak. A jelöltnek úgy kell viselkednie, s úgy bánnak vele, mintha élettelen lenne. (Ez elsősorban Kelet-Ausztráliában jellemző.) Nem szabad beszélnie, sőt még kérnie sem, ha valamire szüksége van; csak a neki feltett kérdésekre válaszolhat fejbólintással. Néha viszik, mintha járni sem tudna.
4. A testen végzett rituális műtétek. Általában csak egy műtétnek van nagyobb jelentősége. Ha többfélét végeznek, a többit bármilyen megfelelő alkalommal megejthetik anélkül, hogy nagy találkozót hívnának össze. Északnyugat-Ausztráliában például a hegtetoválásokat a körülmetélés után bármikor és bárhol elvégezhetik. Láttam fogkiütést a mindennapi táborhely korrobori-terén is, bár ezt több napi rituális készülődés előzte meg. A körülmetélésre azonban messze a tábortól, egy hegy tetején, napfelkeltekor, kelet felé fordulva került sor. Ez a műtét egyben a jelölt elkülönítésének és oktatásának a megkezdését is jelentette. Kelet-Ausztráliában, ahol a körülmetélés ismeretlen, sok törzs körében a legfontosabb művelet a fogkiütés volt. Csak azután került rá a sor, hogy a titkos helyen különböző szertartásokat végeztek el, és a jelöltnek megmutatták a különböző szimbólumokat, amelyek idáig tabunak számítottak a számára. A műtét után került sor az első revelációkra, amelyek ezzel éppen csak megkezdődtek, mivel itt – és másutt is – az elkülönítési periódusnak volt különleges fontossága. A körülmetélés és az elülső metszőfog hiánya ugyan azt mutathatja, hogy a jelölt eljutott a titkos élet küszöbére, de ezek a jelek csak azt szimbolizálják, hogy a fiatalember a misztikus ösvényre lépett. A jelöltek ilyenkor még nem birtokolják a tudást. Néhány törzsben a kiütött fogat körbeküldték a különböző csoportok között, annak jeleként, hogy a fiatalember már idáig eljutott.
5. Az elkülönítési periódus. Ez részben a halál drámájának a folytatása. A fogkiütés, a körülmetélés vagy más szimbolikus cselekedet a jelöltet „megölte”, ezért többé már nem tér vissza a táborhelyre, és általában az asszonyok sem láthatják. A törzs mindennapi élete számára meghalt. Mostantól fogva a szakrális világban lesz. De bár rituálisan halott, ennie és beszélnie kell. Ezekben a dolgokban azonban rendkívül szigorú megszorításoknak van alávetve. [...]Úgy tűnik, hogy Közép- és Nyugat-Ausztráliában a fiatalok párokban töltik el az elkülönítés idejét, egymást segítve az élelemszerzésben. A táborba nem szabad visszatérniük, de szüleik küldhetnek nekik élelmet. Minden jelöltnek van egy külön irányítója és tanítója, a „feleség fivére”, aki időről időre meglátogatja, és a szertartások és megpróbáltatások során támogatja őket. Ezek a tanítók gyakran saját, külön nyelvet használnak, amit minden jelöltnek megtanítanak, s ami jelszóként is funkcionálhat. Az elkülönítés ideje alatt az újonnan beavatott fiúknak időnként szertartásokat rendeznek, és egyre több titkot fednek fel előttük. Mindkét esetben figyelmeztetik őket, hogy amit láttak vagy átéltek, abból semmit se áruljanak el.

6. A vérpróba. Kelettől nyugatig és északtól délig a beavatás valamelyik részén majdnem minden törzsben vér-rítust végeznek. Ez abból áll, hogy az újonnan beavatottakat az öreg férfiak karjából vett vérrel kenik be vagy itatják meg. Az öreg férfiak is bekenik magukat vagy egymást a vérrel, és isznak belőle. Ez a vér szakrális vérnek is számít, általában titkos neve van, és rendszerint valamelyik mitikus hős tetteivel hozzák kapcsolatba. Életet, erőt és bátorságot ad, így előkészíti a jelölteket az elkövetkező revelációkra. Ugyanakkor egyesíti őket az öregekkel, akiktől kapták, sőt, ezen túlmenően, egyesíti őket a beavatás mitikus hőseivel is, mivel az ilyen körülmények között vett vért az ősök vagy hősök vérének tekintik. Azáltal, hogy isznak belőle, a mitikus világba jutnak el. Amíg a vér folyik, meghatározott éneket kell énekelni, ez változtatja át – „szenteli meg”, ahogy mi mondanánk –, s ez adja meg szakrális hatásosságát.
7. A tűzpróba. Ez szintén majdnem általános. A jelöltek izzó tűz körül ülnek, és nézik mindaddig, míg szinte elkábulnak; vagy sűrű füsttel égő tűzbe lökik őket, parazsat hajigálnak rájuk, végezetül a férfiakkal együtt meztelen lábukkal széttapossák a tüzet. Azt tapasztaltam, hogy ez a tűzpróba tette a legnagyobb, egész életre szóló hatást a beavatottakra, valószínűleg azért, mert úgy rémlett nekik, mintha az öregek érzéketlenek lennének a tűzre. A tűzpróba kétségkívül megpróbáltatás, de gyakran úgy tekintik, mint tisztító rítust, amely az újonnan beavatottak számára a mindennapi életbe való biztonságos visszatérést teszi lehetővé. Ez a magyarázata annak, hogy általában miért az utolsó a rítusok sorában.
8. A mosdás és visszatérés. A mindennapi életbe szertartásos módon vissza lehet térni egyszer vagy többször is. Ez a körülményektől, főleg a gazdasági feltételektől függ. Elméletileg csak egy visszatérésnek kell lennie. A mosdás célja az, hogy a szakrális világ minden nyomát (a vért és más egyéb, díszítésre használt anyagot) eltüntesse, mielőtt a beavatottak a be nem avatottakkal ismét kapcsolatba kerülnek. Az asszonyok felkészülnek a visszatérésre, amely szertartásos körülmények között megy végbe: az újonnan beavatottakat úgy üdvözlik, mint akik a halálból tértek vissza.
9. A titkok revelációja. A beavatás legfontosabb rítusait így lehetett a legrövidebben összefoglalni. A rítus azonban nem minden. Tanításra és revelációra is sor kerül még. A tényleges tanításon, valamint a mítoszok eljátszásán és elmagyarázásán keresztül a társadalmi szokásokat tanítják meg, és szankciókat vagy hatalmukat hangsúlyozzák. A reveláció kétféle: egyrészt a mítoszok és rítusok revelációja, másrészt a szimbólumoké. A mítoszok elmondják a beavatás eredetét és a nagyrészt totemisztikus jellegű ősök és hősök tetteit. A szimbólumok kétfélék: ideiglenesek és állandóak. Az előbbieket egy-egy meghatározott beavatási vagy totemisztikus szertartásra készítik, és közvetlenül utána megsemmisítik. [...]

*

15. A beavatási szertartások értéke és funkciója

1. A beavatási szertartások az egyén jelentőségét fejezik ki a törzs szempontjából, nem annyira azért, mert a törzs számára további tagokat tud produkálni, hisz a lányokat nem avatják be, bár ők is további és szükséges tagnak számítanak a törzsön belül, hanem azért, mert a beavatottak a törzs azon szent rítusainak, mítoszainak és szimbólumainak az örökösei, amelyekről azt tartják, hogy a törzs életéhez és jólétéhez nélkülözhetetlenek. 2. A rítusok biztonságos és fontos átmenetet jelentenek a serdülő életében; önfegyelemre nevelik és szoktatják a fiatalokat és tudatosítják bennük, hogy egyre fontosabb személyiségekké válnak. A jelölteknek ily módon társadalmi személyiségük fejlődik ki, azaz érdekeiket, ideáljaikat és reményeiket úgy alakítják ki, hogy azok összhangban legyenek az egész csoportéval.

[…]

3. Végezetül a rítusoknak pozitív társadalmi értékük van a törzs vagy a csoport egésze szempontjából is, hisz a rítusok a közös szimbólumokra, mítoszokra és reményekre irányítják valamennyiük gondolatait és érzéseit, és mivel ezt különlegesen előkészített környezetben és légkörben teszik, a rítusok a társadalmi egység és összetartozás élményét alapozzák és újítják meg; biztosítják a törzs morális és társadalmi szankcióinak a tiszteletben tartását, és szentesítik a jövőbe vetett reményt, mind a földi életben, mind a halálon túl.

(A szemelvények megjelentek itt.)

* * *

Róheim Géza (1891-1953.) magyar néprajzkutató, Ausztrália, Új-Guinea, Mexikó néprajzi kutatója, az etnológia pszichoanalitikai irányzatának világhírű egyénisége.

Első nagy etnológiai tanulmányútjára 1928-ban indult. Ausztrália felé tartva először Dzsibutiban álltak meg 1 hónapra, és a szomáliak közt végeztek megfigyeléseket, majd 1929 februárjában érkeztek Ausztráliába. A kontinens közepén, a Hermannsburg-misszió körzetében élő aranda és loritja törzs között töltöttek hosszabb időt, ahol freudista szemmel tanulmányozták a törzsi rítusokat, elsősrban a férfivá avatással összefüggő körülmetélést, illetve a húgycső rituális felnyitását, a szubincízót. Ausztráliai megfigyeléseiről a „A csurunga népe” c. kötetben számolt be, mely 1932-ben jelent meg Budapesten, az itt közölt képek ebből a kötetből származnak.

Képek Róheim Géza: "A csurunga népe" c. könyvéből (Budapest, 1932.)