Szerkesztő

Beavatkozás: körülmetélés / saját elhatározás
Időpont: 1996-02-09 - 35 évesen
Orvos: dr. Romics Imre (Budapest) állami

Alapadatok

Szerkesztő
körülmetélés
saját elhatározás
1996-02-09
35
dr. Romics Imre (Budapest) állami
érvényes, folyamatban lévő

Szöveges beszámoló

A körülmetélésem története – a szerkesztő saját beszámolója

Én magam 35 évesen, minden különösebb orvosi ok nélkül végeztettem el a körülmetélést, melyre 1996. február 9.-n került sor.

Budapesten születettem (1961-ben), katolikusok vagyunk (persze nem minden vasárnapi templomba járók), és a családunkban soha nem beszéltek a körülmetélésről. Mint legtöbb fiú, én is szűk fitymával születettem, amit kb. három éves koromban kitágítottak. Halványan emlékszem arra, hogy fekszem egy asztalon, kivilágítva, valamit csinálnak a farkammal, ami még utána napokig nagyon fájt. Úgy látszik, a művelet nem volt teljesen sikeres, mert a bőr egészen kamaszkoromig nehezen jött hátra és ezért nagyon utáltam a "fütyimosást", ahogy akkor hívtuk. Amikor lehetett és Apa nem ellenőrizte, elblicceltem, aminek persze az volt a kellemetlen következménye, hogy viszketett és sokkal nehezebb volt megtisztítani, amikor lebuktam. A dolog akkor oldódott meg igazán, amikor rendszeresen maszturbálni kezdtem és a bőr a folyamatos edzéstől eléggé kitágult.
Kb. 10 éves lehettem, amikor megjelent Dr. Spock könyve a „Csecsemőgondozás és gyermeknevelés”, és ott olvastam először a körülmetélésről, de akkor még nem tudtam, hogy milyen is lehet az. Azután vagy 3-4 év múlva megjelent a következő könyve, a „Tinédzserek könyve”, ami világosan leírta, hogy mi az, és hogy Amerikában "igen gyakran elvégeztetik". Ez persze egy eufémisztikus megjelölés volt, hiszen akkor (a 60-as évek végén, 70-esek elején) a fiúk kb. 90%-t újszülött korban körülmetélték. A dolog elkezdett nagyon érdekelni, és mindenfélét elkezdtem olvasni, ahol a körülmetélésről szó volt, pl. afrikai, ausztráliai útleírásokat stb. Időközben jól megtanultam angolul, és így még többet tudtam a körülmetélésről olvasni, pl. amerikai könyveket, meg folyóiratokat, ahol persze részletesebben tárgyalták a dolgot. Elég sokszor eltűnődtem azon, hogy vajon jobb lenne-e metéltnek lenni, de semmi konkrét lépést nem tettem (hiszen még kiskorú voltam), a szüleimnek pedig nem mertem előhozni a dolgot, azután meg amikor felnőttem, azt gondoltam, hogy most már mindegy. (Ha jól sejtem, az osztálytársaim között nem volt metszett, illetve a párhuzamos osztályba járt egy fiú, akinek Rojtos Kuki volt a gúnyneve. Akkor még nem jöttem rá, de most már tudom, hogy nyilván azért, mert metélt volt.)
Azt nem tudom, hogy tudatosan mikor láttam először metélt farkat. Talán egy amerikai nudi magazinban, talán másutt, az uszodai öltözőben. Az biztos, hogy kamaszkorom óta arra vágytam, hogy metélt legyek, és ezért amikor csak tudtam (és ameddig bírtam), hátrahúzva tartottam a bőrt. Pl. amikor már rendszeresen jártam úszni, az elindulás előtt visszahúztam a fitymát, és már úgy vetkőztem, zuhanyoztam és felöltözés után is visszahúzva tartottam és azt reméltem, hogy metéltnek nézek ki. Persze, olyankor a csupasz makk miatt sokszor felállt a farkam, és amikor visszament, a bőr előrecsúszott és a szőr aláment, ami rohadt kellemetlen tudott lenni. Ráadásul elég hosszú volt a fitymám, még felállva is teljesen befedte a makkot, ezért szeretkezéskor is kézzel kellett hátrahúzni, s persze mindig rosszkor csúszott vissza. Hát szóval, fitymával az élet nem egyszerű. (Érdekes, hogy nem volt dolgom olyan csajjal, aki előhozta volna a metélést, meg a saját ilyen tapasztalatait. Talán azért, mert akkoriban - a nyolcvanas éves elején - még nagyon kevés külföldi, amerikai stb. volt itt, így kevés metélt farok volt forgalomban. (Persze az arabok, meg a négerek az egy más dolog, de hát másmilyen csajok jártak!)
Szóval így éltem harmincas éveim közepéig. Aztán 1995 nyarán összeszedtem valami fertőzést, aminek következtében egy pár kis csomó jelent meg a makkon. Nagyon be voltam gyulladva. Már mindenféle eszembe jutott (péniszrák stb.), meg hogy le kell vágni. Amikor vagy egy hónapig nem múlt el, fölhívtam B.-t, egy általános iskolai osztálytársamat, aki orvos lett és megkértem, hogy nézze meg. Egyik este így elmentem a rendelőjébe, amikor már nem volt ott más. Megnézte, és azt mondta, hogy egy jelentéktelen gombafertőzés, amit kenőccsel el lehet mulasztani. Azt is hozzátette, fontos, hogy a makk levegőzzön, ezért a fitymát mindig tartsam hátrahúzva. S ekkor elmagyarázta (amit persze tudtam), hogy a körülmetélésben épp az a pláne, hogy a makk szabadon van, szellőzik, s ezért kevésbé fertőződik meg. Majd csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy fontoljam meg a körülmetélést, különösen akkor, ha a fertőzés esetleg kiújul (ami gombafertőzésnél előfordul). Amikor meghallottam a bűvös szót, a szívem hevesen dobogni kezdett, de csak valami olyant tudtam kinyögni, hogy hát túl öreg vagyok én már ahhoz. Megkérdeztem B.-t, hogy ő maga metélt-e. Azt mondta, hogy nem, de körülmetélés-párti és az egyik fiát is, aki akkoriban 3-4 éves lehetett, két éves korában egészségügyi okokból körülmetélték. Azt is elmesélte, hogy tisztasági okokból ő a bőrt 20-egynéhány éves kora óta állandóan visszahúzva tartja.
Kiváltottam a kenőcsöt, azzal kenegettem a makkot és a bőrt visszahúzva tartottam. Kb. két hét alatt hozzászoktam ahhoz, hogy a makk közvetlenül érintkezik az alsóval, a fertőzés pedig nagyjából egy hónap alatt elmúlt. A fedetlen makk tökéletesen működött, s a kamaszkori próbálkozásaimtól eltérően, a bőr már szinte soha nem csúszott előre. Közben folyamatosan az járt az eszemben, amit B. mondott. Akkor ősszel eszméletlenül sok dolgom volt, így igazából időm sem volt rá, de a dolog egyre jobban foglalkoztatott. Nagyjából az ősz végére eldöntöttem, hogy amint lehet, megszabadulok a fölösleges bőrtől. Azt tudtam, hogy ha valaki, akkor B. segíteni fog.
A következő január közepén vettem egy nagy levegőt és az egyik este felhívtam B.-t és megkértem, hogy segítsen. Egyáltalán nem csodálkozott. Másnap vagy talán harmadnap találkoztunk, akkor részletesen elmondott mindent, hogyan történik a dolog, meg hogy ambulánsan csinálják, utána haza lehet menni, próbáljak utána egy pár napot pihenni stb., és megígérte, hogy keres egy urológust, aki elég diszkrét, de ugyanakkor nem fog akadékoskodni. Nagyjából egy hét múlva jelentkezett egy névvel és telefonszámmal. Felhívtam az orvost és a következő hétfőre megbeszéltünk egy találkozót. Elmentem, az orvos megnézett, s azt kérdezte, hogy tényleg eldöntöttem-e. Természetesen igent mondtam, és megbeszéltük az időpontot is, a következő hét péntekjét. Azt mondta, hogy célszerű pénteken csinálni, mert akkor ott van utána a hétvége a pihenésre.
Így jött el a körülmetélésem napja, 1996. február 9-e.
A műtét előtti este sokat beszéltem B.-vel, s megkértem, hogy kísérjen el. A kórház előtt találkoztunk, s együtt mentünk fel az orvoshoz. Ott átöltöztem olyan zöld kórház nadrágba és ingbe, és addig beszélgettünk, viccelődtünk, amíg műtős nem jelentkezett, hogy mehetünk. (B. meg volt fázva, ezért nem jött be a műtétre. Kár, mert lehet, hogy kedvet kapott volna.)
Olyan volt az egész, mintha egy filmet néznék. Bementünk, lefeküdtem a műtőasztalra, az orvos volt ott, egy korombeli műtős, meg egy szigorú tekintetű idősebb műtősnő. Magából a műtétből nem láttam semmit, mert egy paraván mögött folyt, s az érzéstelenítés után csak annyit éreztem, hogy valamit matatnak a farkammal. Közben diskuráltunk az orvossal, s műtős srác meg közvetített, hogy mi történik. Egy fél óra alatt kész voltunk, a farkam úgy nézett ki mint egy múmia, csak a húgycsőnyílás látszott ki a kötésből. A műtős srác visszakísért az orvos szobájába, s közben elmesélte, hogy ő is átesett ezen a műtéten, ne izguljak, a seb hamar meg fog gyógyulni. Még vagy fél órát ültem az orvos szobájában, elmondta, hogy mit kell majd csinálni, és megbeszéltük, hogy másnap (szombaton) reggel bemegyek és leveszi a kötést. (Ezen egy kicsit csodálkoztam.) Ezután bementem dolgozni, és senki sem sejtette, hogy hol jártam aznap reggel. Sem napközben, sem éjszaka (sem később) nem voltak fájdalmaim. Aztán szombat reggel bementem a kórházba, ahol az orvos "volt kalap, nincs kalap" jelszóval letekerte a kötést és akkor megláttam frissen metélt farkamat. Nagyon jól nézett ki, a vágás közvetlenül a makk alatt volt, semmi fitymát nem hagyott és a féket is leszedte. A seb 10-12 öltéssel volt összevarrva. A nagyon elegáns kék cérna úgy két hét alatt esett ki. Az első héten csak úgy tudtam zuhanyozni, hogy egy műanyag fürdősapkát tekertem a farkamra, hogy a sebet ne érje víz. Nagyon hamar gyógyultam, semmi bajom nem volt, csak egy kisebb vérzés egy pár nap elteltével. Nagyjából három hét után elmerészkedtem úszni. A dolog remekül működött.

Az ügyet nem vertem nagy dobra, s a legközelebbi barátaimnak is csak hónapok múlva mondtam el. Egyik sem csodálkozott vagy mondta azt, hogy bolond vagyok. Néha élcelődtem azon, hogy nem kaptak-e kedvet, de nem. Nekem egyébként nem volt semmi negatív tapasztalatom a dologgal.

Akkoriban nem volt barátnőm, így nem volt olyan, aki látta előtte is, meg utána is. Érdekes, hogy amikor először voltunk együtt azzal a lánnyal, aki most a feleségem, valószínűleg tapasztalatlanságból, nem vette észre, és én hívtam fel rá a figyelmét. (Egy amerikai barátom, persze szintén metélt, ugyanezt mesélte az első magyar tapasztalatairól.) Azóta persze nagyon tetszik neki a dolog. Azt mondja, amit nagyon sok más nő is mond, hogy a metélt farok sokkal "szebb". Metszett farokkal sokkal jobban lehet szerelmeskedni, a bőr nem mozog annyit, és az is mese, hogy a makk érzéketlenebb lesz. Azóta két lányunk született, így a családban én vagyok az egyetlen körülmetélt, bár fiúgyerek esetére meg voltunk beszélve, hogy még újszülöttkorban körülmetéltetjük. (Lett volna kis botrány a családban, mert ők még az én körülmetéltségemet sem tudják.)

A körülmetélésem óta 15 év telt el, s ma is úgy gondolom, hogy életem egyik legjobb döntése volt. Minden nap öröm körülmetélten ébredni, körülmetélten fürdeni, szeretkezni, egyáltalán, körülmetéltnek lenni. Rendszeresen járok sportolni, uszodába, edzőterembe, s még soha senki nem szólt be. A barátaim közül sokan tudják, s teljesen normálisan tudomásul vették a dolgot.

Az a nagy kár, hogy nem 20 évesen szedtem össze a bátorságot. De hát sose késő!
(2011)

Beszámolóhoz feltöltött kép

Beszámolóhoz beküldött hozzászólások

Kedves Látogató!

A weboldalunkon kizárólag regisztrált tagok szólhatnak hozzá az adott beszámolóhoz.