Cs. Gábor

Beavatkozás: körülmetélés / orvosi ok
Időpont: 2007-08-02 - 19 évesen
Orvos: dr. Szatmári András (Miskolc) állami

Alapadatok

Cs. Gábor
körülmetélés
orvosi ok
2007-08-02
19
dr. Szatmári András (Miskolc) állami
érvényes, folyamatban lévő

Szöveges beszámoló

Akkor lássuk az én történetemet:

Előzmények

Amióta az eszemet tudom, mindig is szűk volt a fitymám. Emlékszem, a szüleim öt-hat éves koromban elvittek vele a gyerekorvoshoz, az az állat meg annak ellenére, hogy szűk volt, fogta, és hátrarántotta; sebes is volt vagy három hétig. Amíg kisebb voltam, mindig próbálták erőltetni a szüleim, hogy húzzam vissza, tisztogatni kell, satöbbi, de mivel nyilván fájt, nagyon nem volt ínyemre. Mindig a bátyámat hozták fel példának, akinél minden rendben volt, a mai napig sincs ezzel semmi problémája. 10-11 éves korom tájékán pedig már nem nagyon hagytam, hogy foglakozzanak ezzel, mindig csak úgy reagáltam nekik, hogy majd én megoldom. Szóval mindig is szűk volt, de nagy hátrányom nem volt, hiszen sem a vizeléssel, később pedig a maszturbálásnál sem jelentett gondot. Erről soha senki nem tudott, csak a szüleim, és a bátyám, valamiért mindig is olyan titokként kezeltem, amit még a legjobb barátaimnak sem mondtam el.

A probléma ott kezdődött, amikor a szexuális együttlétek küszöbén álltam. Tisztában voltam vele, hogy ez így nem lesz frankó, kezdeni kellene vele valamit, de mindig csak halogattam, hogy még ráérek vele foglalkozni. Aztán egy szép napon felugrottam egy miskolci jó barátomhoz, Tamáshoz (K. Tamás 20 évesen, 2007. ápr. 5. – a beszámolóját szintén megtaláljátok a honlapon), aki aznap hamuszürke arccal fogadott. Megkérdeztem tőle, hogy mi a baj, erre ő nem felelt, csak elém tolt egy Youtube videót, ami egy animációban ábrázolta a körülmetélést. Hirtelen nem nagyon értettem, de gyorsan elmagyarázta, hogy bizonyos okok miatt nemsokára rajta is elvégeznek egy ilyen műtétet. Én pedig kérdeztem tőle. Sokat. Egy óra múlva feltűnt neki, hogy a körülményekhez képest túl sokat kérdezősködök, és én nagy nehezen kinyögtem neki, hogy valószínűleg én is hasonló problémával küzdök. Mai fejjel nem értem, miért kezeltem annyira titokban ezt a témát, hiszen nem is az én hibám volt, hogy így alakult. Aztán kedves Tamás barátom átesett a műtéten, azt ezt követő hetekben sokszor beszéltem vele. Elmondta, hogy „amikor kifelé mentem a kórházból, kezdett kimenni belőlem az érzéstelenítő hatása, és amikor megláttam, hogy jön a busz, komolyan elgondolkoztam rajta, hogy elé ugrok”. 6 éve volt, de emlékszem, hogy pontosan így fogalmazott. Szóval ilyen „pozitív” élménybeszámoló után én is elkezdtem kicsit mélyebbre ásni a témában, Tamáson keresztül sikerült felvennem a kapcsolatot Andrással, ennek az oldalnak a szerkesztőjével, aki mindig készségesen állt rendelkezésemre, akkor is, ha éppen a leghülyébb kérdést is intéztem hozzá, bármikor, reggel, vagy éjszaka. De talán nincs is hülye kérdés, amikor a legféltettebb szerszámodról van szó.

2007 nyarán derült ki számomra, hogy milyen kicsi is Miskolc, mert rájöttem Andráson keresztül, hogy egy volt általános iskolai osztálytársamnak is hasonló problémája van, igaz neki nem olyan régóta, mint nekem. Szóval volt nekünk, kettőnknek két „mentorunk”: Tamás, és András, akik meggyőztek, hogy a legjobb megoldás csakis a körülmetélés. Mind a ketten be voltunk szarva rendesen, de ha meg kell csinálni, akkor meg kell csinálni.

Kedves István barátommal (szintén fent van a beszámolók között: K. István 2007) elmentünk az urológiai vizsgálatra Sallai doktorhoz. Utólag nézve nagyon vicces volt, mivel akkor hozták be a vizitdíj automatákat, és miután kitöltöttük a papírokat, diszkréten odahajoltam a recepcióshoz (persze az SZTK-ban nincs diszkréció, hiszen a 80 éves mama 10 centire sem tud hátrébb állni, mert neki sürgősebb a vérvétel, mint neked, hogy megkopasztják a pélót), hogy Sallai doktorhoz kérnék időpontot.

– AZ UROLÓGIÁRA???? (Ezt kb. fél Miskolc hallotta, nekem meg égett a pofán tizenévesen)

– Igen.

Pötyögött ott valamit a számítógépen, aztán ismét hihetetlen finomságról téve tanúbizonyságot:

-TESSÉK, 11 ES SORSZÁM, UROLÓGIA!!! (Ezt már egész Borsod megye hallotta)

Mi pedig szépen, vérvörös arccal leültünk az urológia elé, ami azt hinné az ember, hogy el van dugva egy kórházon belül. Konkrétan bejöttél a miskolci SZTK-ba, volt egy előtér, és utána rögtön az első ajtó jobbra, tehát mindenki, aki bejött, boldog-boldogtalan, egyből látta, hogy te hova is vársz (később bele is futottam kórházi dolgozó ismerősömbe, akinek sokat magyarázkodtam).

Azért írom le ennyire részletesen ezeket az emlékeket, mert a mai fejemmel ezt már nagy ívből leszarnám, de akkor tudom, hogy mennyire mérhetetlenül kellemetlenül éreztem minden ehhez kapcsolódó szituációt, és remélem, ha van aki most ilyennel küzd, ebből tud egy kis erőt meríteni.

Szóval rájöttünk István barátommal, hogy egy ajtóval odébb van a sportorvosi vizsgáló, és szépen átslisszantunk oda ülni, ne tűnjön úgy, mintha nemi betegek lennénk. Aztán őt behívták, majd engem is. Igazából nem nagyon akartam mutogatni a szerszámot egy idős dokinak, én csak azért mentem, hogy adjon műtétre időpontot, és köszönjünk el, de ő azért csak meg akarta nézni. Megvolt a vizsgálat, megállapította, hogy szűk (kösz, baz’meg!), és mind a ketten kaptunk egy júniusi időpontot a körülmetélésre. Én ezt később végül lemondtam, hiszen kiderült, hogy menni fogok Hegyalja fesztiválra, majd később még szerte-szét az országban. Nem is bántam meg, életem legjobb nyarát csesztem volna el, ha elmegyek a hamarabbi időpontra. Nem akarok senkit megijeszteni, csak arra utaltam, hogy a műtét után azért 1-2 hónapig megfelelő higiéniai körülményeknek kell a rendelkezésre állniuk, amibe pedig nem fér bele a fesztiválozás, vagy az utazgatás. Szóval egy áttombolt nyár után augusztus 2. ára kaptam időpontot. Közben persze elkísértem Istvánt az ő műtétjére, de abból nem sokra emlékszem, csak hogy meglehetősen megviselt volt utána, és hogy ő is sokat mesélt a hajnalban húzódó varratokról, meg hogy mennyire nem tudta elviselni ha a barátnője az egy méteres körzetébe ment! J

A műtét

Szóval a műtétem napján elkísért a kórházba a bátyám, és fent említett Tamás barátom. Azt hiszem, soha életemben nem voltam annyira ideges, mint akkor, hiszen mégiscsak bennem volt a tudat, hogy most megműtik a péniszem, a férfiember legféltettebb kincsét. Az urológia előtt közölték, hogy először jönnek a nagyobb műtétek. Micsoda megkönnyebbülés, amikor rájössz, hogy a tiéd kicsinek számít! Közben idegesen vártam a soromra. Ezúton is üzenném K. Tamásnak, hogy kurva nagy lelki támogatás, hogy miközben állsz az urológia előtt, és annyira ideges vagy, hogy egyszerre két cigit szívsz szó szerint, ollót imitálva a kezeddel, poénkodsz a műtétre váró haverodnak, hogy „biztos most élezik a rozsdás ollót!”, és közben röhögsz J Egyébként tényleg sokat jelentett, hogy egy, ezt a problémát már megtapasztalt barátom is ott volt velem.

Szóval behívtak, átöltöztettek egy zöld otthonkába, majd felvittek az első emeletre, ahol a műtők voltak. Aláírattak velem egy papírt, hogy tudomásul vettem, h mik a kockázatok, és hogy hiánytalanul fel lettem világosítva az orvosok által, hogy ez a műtét az egyetlen megoldás. Jelzem senki nem világosított fel semmiről, csak András. Felfektettek egy asztalra, majd a lábamat két kengyelbe kellett raknom, mint egy nőgyógyászati vizsgálóban. Odajött egy fiatal műtős srác, és lepántolta mind a két lábam. Mondtam neki, hogy értem én, hogy elővigyázatosság, meg minden, de azért mégis elég idős vagyok, hogy bírjam a fájdalmat. Azt mondta előírás, hát rendben. Ezután rögtön bejött a 40 év körüli nővérke (csak a pornófilmekben néznek ki szexisen), és elkezdte a tortúrát. Valami fertőtlenítőt öntött egy vattára, amit egy fogóval fogott meg, majd felemelte kézzel a fitymámat (jelzem, évek óta nem húztam semerre sem), és mint egy dúvad elkezdte körbe tamponálni, hogy steril legyen a műtétre. Na, ebben a pillanatban értettem meg, hogy a srác miért pántolta le a lábaimat, mert ha nem tette volna, tuti, hogy a nővérkét úgy fejbe rúgom, hogy foga egy sem maradt volna. Azt hinné az ember, hogy túlzok, de tényleg szerettem volna neki fájdalmat okozni abban a pillanatban. Az egész fertőtlenítés tartott vagy 10 másodpercet, de én kb. egy órának éreztem. Közben meg mondogatta, hogy „nem is fáj az annyira”. Honnan tudod baz’meg, neked nincs is olyanod… Azt hiszem ez volt az egész műtét legszarabb része.

Nem sokkal később bejött a doki (Szathmári Andárs doktor,aki már két barátomat is körülmetélte), és adott két vagy három injekciót a kishaver tövébe (kb. annyira fáj, mint egy sima injekció). 5 percig beszélgettünk a dokival, miután kérdezte, hogy ezt érzem-e, mondom mit. Ekkor belekezdtek. Közben beszélgettünk a dokival, hogy miért is ezt a pályát választotta (semmit nem láttam az egész műtétből, mivel egy lepellel eltakarták). Műtét közben elhangoztak ilyen „vicces” megjegyzések a nővérke részéről: „Jaj, doktor úr, mindig csak a spórolás…” Nekem meg az első gondolatom az volt, hogy baszki, ne az én pöcsömön spóroljanak már, ha kell fizetek is érte bármennyit! J A műtét elején a doki jelezte, hogy ha bármi fájdalmat érzek, szóljak, mert az azt jelenti, hogy kezd kimenni az érzéstelenítő hatása. Amikor a fitymaféket elvágta (mert ugye azt ilyenkor mindig elvágják), azt éreztem három lidocain injekció után is, és szóltam, h szerintem kezd kimenni az érzéstelenítő hatása. Erre rám nézett halálosan komoly arccal, és azt mondta: „ha kezdene kimenni, már nem élnél…” Szóval ebben a hülye helyzetben is volt humora a dokinak. Mondjuk, nem is az ő micsodáját műtötték. A 15 perces műtét nálam kb. 30 perces volt, és ha jól emlékszem a végén már éreztem a varrást, ami nem egy kellemes dolog.

Mikor leszálltam a műtőasztalról, már eléggé szarul voltam, de ez nem a körülmetélés okozta, egyszerűen agyban ráparáztam arra, ami történt. Mikor visszaöltöztem, és kiléptem a kórház kapuján, kezdtem érezni a lidocain hiányát, akkor már tényleg erős fájdalmak gyötörtek. Hál’ istennek előző este, tekintve hogy mi vár rám holnap, tetemes mennyiségű alkoholt fogyasztottam, és nagyon keveset aludtam. Ezt ajánlom mindenkinek. Mármint a kevés alvást. Mikor taxival hazaértem, felmásztam a 2. emeletre, ahol laktam, és annak ellenére, hogy addig soha életemben egy darab fájdalomcsillapítót nem vettem be, akkor bedobtam egy marékkal, és megpróbáltam aludni.

Másnap a pisiléstől féltem a legjobban, hiszen a műtét után nekem be volt bugyolálva az egész farkam, semmi mást nem láttam belőle, csak a húgycső végét. Azt hittem, hogy nagy fájdalmak árán fogok csak tudni vizelni, de meglepetésemre semmi probléma nem volt ezzel. Másnap visszamentem kötés-cserére. Ha tanácsolhatom, ezt kocsival tegye meg, aki erre készül, mert én villamoson mentem a kórház felé, és soha nem felejtem el, egy büdös paraszt vénasszony, miközben szállt fel az első ajtónál, a combomhoz verte a retiküljét a nagy tolakodása közepette. Ha öt centivel odébb megy, telibe találja a frissen metélt farkamat. A kórházban nagy nehezen megtaláltam Szathmári doktort, aki felfektetett egy ágyra, és elkezdte lecsavarni a kötést, miközben valamiféle oldószerrel fecskendezte az egészet. Gondolhatjátok mennyire volt kellemes érzés, mikor az egy napja műtött bréről tekerik le a beleszáradt, belealvadt gézt. Valahogy kibírtam, miközben az utolsó tekerés végén a doki megszólalt, hogy van egy kis gond. Micsoda? Itt az alján (a féknél) beleragadt a géz… Meg se várta, hogy reagáljak, kirántotta az egy napos gézt. Azt hittem, hogy a körmömmel a gyomromig marok fájdalmamban. Utána megint megszólalt, hogy „hoppá”. Ezt az autószerelődtől sem hallod szívesen, nem hogy egy urológustól, aki éppen a szerszámmal matat. „Vérzik a seb az alján…”. Mondtam neki, hogy jól van, majd eláll, nem vagyok vérzékeny… De nem, ez műtéti seb, ezt el kell szorítani. Szóval fogta, és a középső és a nagy ujjának körmével elkezdte szorítani kb. két percig a friss sebet a fitymafékem helyén. Itt a férfi-társadalom fantáziájára bízom, hogy mit érezhettem J

A műtét után

Az ezt követő napok nem voltak a legjobbak, de szerencsére, kötés csak egy napig volt rajta. Minden hajnalban óránként arra kelni, hogy a hajnali merevedés húzza a varratokat, és ilyenkor nincs orvosság, csak ülsz az ágyban, és nagy levegő, hátha elmúlik. Ezen kívül rettenetesen szar dolog mindig reggel megvárni, míg felforr az a kiba***tt kamillatea, aztán lehűteni, h lehessen borogatni vele a szerszámot a reggeli vizelés után.. De ez csak kb. 2-3 hétig megy. Utána elvileg ki kellene esni a felszívódó varratoknak. Na, ezek sem fognak, erre kb. rájöttem a 4. héten, utána szépen kivágod/kihúzod őket körömollóval (ezúton is köszönet annak a barom haveromnak, aki épp akkor hívott, mikor épp kis-ollóval piszkáltam ki a varratokat a pélóból).

Az első pár hét tényleg nem a legjobb, de utána már minden helyre jön. Például én azt hiszem, hogy egy vagy másfél hónapra a műtétre már fociztam. Csak az volt furcsa például, hogy amikor ültem a buszon, és egy kátyús részhez értünk, konkrétan felállt a répa, mert izgatta a csupasz makkomat az alsógatya, miközben persze semmiféle szexuális felajzottságról szó sem volt.

Összegzés

Remélem nem festettem túl félelmetes képet az egészről. A vége a dolgoknak annyi lett, hogy gyerekkorom legnagyobb „titkát” most már bátran felvállalom, mivel rájöttem, hogy teljesen hülyeség egy ilyen dolgot titokként kezelni, egyszerűen csak megfelelő segítségre van szükség.

A műtét óta minden rendben van a szerszámmal, kiválóan működik, bár igaz, hogy nincs összehasonlítási alapom, hiszen a körülmetélésem után vesztettem el a szüzességemet. De soha nem volt rá panasz azóta. És nekem sem…

Életem egyik legjobb döntése volt, hogy anno megcsináltattam ezt a műtétet!

Beszámolóhoz feltöltött kép

Beszámolóhoz beküldött hozzászólások

Kedves Látogató!

A weboldalunkon kizárólag regisztrált tagok szólhatnak hozzá az adott beszámolóhoz.